A Mérnök

A műhelyben csönd és sötétség honolt. Egy apró zizzenést se lehetett hallani, de hogy is lehetett volna? A szobában senki és semmi nem volt, még maga a szoba se létezett. A Nihil volt ez, komótosan hömpölyögve, lüktetve önmaga körül.

A műhely volt a Semmi.

Egészen addig, amíg a Mérnök be nem lépett.

Egyetlen parancsra felgyulladt a hangérzékeny világítás, és szép lassan alakot öltöttek a műhelyben a tárgyak. A Mérnök még egyszer, utoljára fölé hajolt a tervezőasztalnak, félresöpörte a radírtörmelékeket, majd elővett egy jókora papírtömböt, melyről leemelte a legfölső tervet, hogy egy végső ellenőrzést futtasson.

Szeme lassan futott végig a vonalak mentén, aprólékosan ellenőrizve minden egyes vonást, minden egyes betűt, minden egyes grafitszemcsét a papíron. Most nem hibázhat.

Miközben sorra ellenőrizte a terveket, elgondolkodott, mivé is vált ez a kezdetben meglehetősen bárgyú ötlet, mely azonban később az egész munkásságát maga köré szippantotta.

A tervek egyre bonyolultabbak lettek. A struktúrák, melyeket megálmodott, már-már kezdtek túlnőni alkotójukon, feszegetve annak saját felfogóképességét.

Az a sok átszenvedett év! Az a több ezernyi félresikerült, kiselejtezett elképzelés! Szeme egy pillanatra átvándorolt a tervezőasztal mellett hatalmasodó szeméthalomra, melyet a hibás tervek tápláltak, és melynek mérete már régen meghaladta a papírkosár kapacitását. És a halom ismét növekedett eggyel, ahogy tetejére dobta az épp átnézett rajzot. Nem találta kivitelezésre méltónak. Az összegyűrt galacsin megszégyenülve lecsörtetett a kupac aljára.

Telt-múlt az idő, és a Mérnök szíve egyre hevesebben kezdett verni, ahogy a folyamat haladt a vége felé. Mi van, ha rossz maga az alap-elképzelés? Mi van, ha mindent egy eleve üzemképtelen rendszerre épített? Kiderül, hogy élete munkája nem volt más, csak hasztalan időpocsékolás…

De nem! Nem adhatja fel, most már nem! Nem nevezheti korcsnak önnön gyermekét azelőtt, hogy megszületett!

Be fogja fejezni. Ha már eljutott idáig, nem hagyja, hogy az a rengeteg kutatás és végigdolgozott éjszaka kárba vesszen. Újra fölé hajolt a terveknek.

Mikor elérkezett a legutolsóhoz, egy pillanatra felemelte a papírt, hogy a fény elé tartva jobban szemügyre vehesse. Ez, a legutolsó volt messzemenően a legbonyolultabb terv, amit valaha papírra álmodott. Összetettsége rendkívüli eredményeket ígért, ugyanakkor épp emiatt több hibalehetőséget rejtett magában. Merész kísérletként egy még csak tesztelési fázisban lévő, L.É.L.E.K. rövidítésű programot is elhelyezett a tervben. Félt tőle, hogy a program alkalmazása – annak megbízhatatlansága miatt – visszafelé sül el, katasztrófát okozva minden addig létrehozott dologban. Lehet, hogy túl sokat kockáztat?

Egy pillanatra elemelkedett a keze az asztallaptól, hogy megragadja, galacsinná gyűrje és a szeméthalom tetejére hajítsa e tervét, de a levegőben megállt a keze. Mégis. Kockázat nélkül nincs nyereség. Nincs szíve kidobni kedvenc gyermekét, hátha képes lesz arra, amire ő nem: fölülkerekedni saját magán.

Ezzel a gondolattal visszahelyezte a papírt a köteg tetejére, felnyalábolta azt, és kisietett a műhelyből, át egy hosszú, gyéren megvilágított folyosón egy, annak végében megbúvó kétszárnyú ajtóhoz. Benyitott. A hely sötét volt, de a sötétségen keresztül is érezni lehetett a terem lélegzetelállító méreteit, noha nem volt benne semmi, hiszen maga a terem volt a Semmi.

Ekkor a Mérnök beleszólt a hangérzékelős fénykapcsolóba.

 - Legyen világosság!