1.
Nem szólhat ki a száj,
Pedig ordít, éget, tombol és fáj
Még odabenn minden, hát találj
Más menedéket, íme előttünk
Érik a termés, melybe benőttünk:
A kezdet, a vég, a közép, az egész
Hátadra áll, lépni is nehéz.
Csak a körbefordulás megy, kár,
Hogy ő nem irányít, csak vár.
Csak terpeszkedik és két szeme
Önnön tükörképeddel tele,
Önmagadat könnyezi most vissza.
Homlokod ázott, szád viszont tiszta,
Fertőzésmentes.
Mily könnyű elfelejteni, ki a tettes!
2.
Felejtsünk hát újra. Számít-e még?
Dőlj hátra, olyan lesz most, mint rég...
De a szennyes lepedő csak az emlék,
A folt pedig rajtad. Benned. Kellék.
Lám, üres most a színpad. Fények?
Nézőtér? Romokban. Mi hát a lényeg?
Senki se látta. Fedjük be ezt is,
Látni most szenvedés, átok, pestis.
3.
Hiszen visszanőnek a kihullott szálak is...
A ráncok a szemek körül csendben tovafutnak,
A száj is előveszi rozsdás feszítővasát,
És mosolyt görbít majd önmaga köré.
Épül az új arc is a régi helyére,
Szebb lesz és jobb és boldog, meglásd!
S egyedül én láthatom majd, mikor éjszaka aludni térek,
Mekkora fából vágnak hazugságot.
Hívj ide magadhoz! Ennyi tart egyben, mindahányszor
Összetörni vélek, ha kattan a kilincs.
Hívj ide magadhoz! Így készül az új,
S ugyanígy húzzák közénk a falat: ölelésben,
Hogy csak te lásd, neked hogy fáj,
És csak én lássam, nekem hogy fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése