Terv

Ebből hamarosan lesz valami.

Fecskék hetvenen

Nem vagyok pesszimista.

1. Itt van az ősz, itt van újra, glóri glóri halleluja.

Még meleg van, még ugyanúgy izzad a hónalj, ugyanúgy elfogy a fagyi és ugyanúgy izzik az élet, az elsősök teli torokból üvöltik a gólyatáborban megismert dalokat és mondókákat, amiket felsőbbéves gólyapecérjeik csak azért adtak át nekik, hogy legyen valami szépre (ha nem is kifinomultra) emlékezni, illetve hogy az „öregek” is egy pillanatra visszatérjenek az időben békát zabálni. Elmúlik ez is, nem kell félni, avagy tessék félni nyugodtan, csak minek. Akik már edzettebbek, ezt az időszakot igyekeznek végig másnaposan eltölteni, nincs idő a gyászra, jó lesz nekünk a JATE is, ha fáj a fej, nem fogod annyira érezni, amikor az egyetemi kötelezettségek kalapáccsal törik szilánkokra a koponyádat. Aki nem iszik, egy ideig ő is úgy fog kelni, mint aki a Honvéd téri betonsövényen gyakorolta volna egész este a gyorsan bólogatást: a nyár még tíz körömmel kapaszkodik belénk, és bizony igen éles karmai vannak a ribancnak. A szabadidő és a tanulás kötélhúzást játszik rajtunk, és úgy rángatják vézna testünket, mintha dubstepre táncolnánk. Ami undorító. Szépen lassan azonban áttérünk a robotra, ahogy életfunkcióink gépiesednek, és fokozatosan felvesszük az öntőformát, amibe a szükségszerűség présel. Zajlik az áttelelés, az életforma fennmarad.

2. Hetven fecske egyszerre megy délnek, mert a hidegtől mindannyian félnek.

Aztán jön a hűvös, és úgy fagyunk meg mi is vele, mint emberi lények. Úgy dermedünk bele a robotformába, mint Han Solo a grafittömbbe. Az előadótermet megannyi fagyott űrcsempész tölti be, kínkeserves arckifejezésünk örök időkre rögzül, kezünk úgy mered előre könyörgően, mintha merev vermünk menedékéből akarnánk lerántani az üszköt, a telet, a kötelességeket a világról, ledobni magunkról a terhet, bele se gondolván, hogy a teher talán önmagunk burka, a páncél, amibe belefagytunk, a grafittömb, amiből Han Soloként vicsorgunk kifelé. Fáj a hibernáció, most olvadni akarunk. Jöjj hát napsütés, elő a termosztátokat, dől az ocsmány forró poros levegő a hősugárzókból. És jön a latyak: cipőnk beázik, forró a kabát, levesszük, megfázunk, orrunk folyik, köhögünk, felépülünk, megint hideg van. A havat viszont elüldöztük, idén se lesz fehér karácsony (hacsak nem vagyunk skinheadek), de azonnal lezúdul az égi korpa, mihelyst ismét könyvek fölé kényszerülünk görnyedni. Csak azért is megmutatjuk neki! Bumm, nesze neked szilveszter, erre nem számítottál, mi? Odacsúsztattunk egy jó rotyogósat az élet orra alá, erre persze nyilván megbukunk az első újévi vizsgánkon. Sebaj, most gyorsan visszaváltunk robotra, lenyomjuk a vizsgákat, jövő félévben újrakezdünk emberileg, sokkal jobb lesz.

3. Francokat.

Nem megy ez így, forrong az ember, támad a káosz, nem lehet érző lénynek maradni rendezett környezetben, egyszerűen nem működik. Toporzékolunk magunkban, mint az óvodások, kifelé ebből csak annyi látszik, hogy a szokásosnál is több cigi járja meg a szánkat, mert a füst az ápol és eltakar. Kétségbeesetten kapaszkodunk mindenbe, ami egykor értéket jelentett, elkeseredetten és beteges lelkesedéssel ragadunk meg mindent, ami bármi értéket jelenthet most. Hol van az alagút vége? Mi jön azután? Honnan tudjuk, hogy jó irányba nézünk-e? Hogyan jutunk ki innen? Hova tartunk mi egyáltalán?

4. Átestem a ló túloldalára.

A portás áttekintett szemüvege fölött, hogy megbizonyosodjon róla: tényleg én beszélek hozzá.

- Neked súlyos gondjaid vannak, te gyerek. Itt ülök a világ egyik legunalmasabb állásával ötven évesen, mégis te panaszkodsz nekem.

- Egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan uraljam a saját életem.

- Ennél többről van szó. Rossz szögből nézel mindent, csak a rosszat látod mindenben.

- Most az volt a lényeg, arra hegyeztem ki az egészet.

- Marhaság. Csak a gyengék akarják kizárólag a rossz oldalról nézni a saját életüket. Egyben kell vizsgálni a teljes képet, hát hogyan akarsz te rendet teremteni, ha csak a szobában levő tárgyak felét látod? Nem veszel észre valamit, megbotlasz, szétszórsz mindent, amit összeszedtél.

- Be vagyok zárva magamba, hogyan lássak bármit is?

- Mindened megvan a kijutáshoz. A kulcs a mosoly, a jelszó a szív. Csak te ezt tehernek érzed, mert cipelned kell magaddal és ész kell a használatukhoz. Te viszont hülye akarsz maradni, fecskeként akarsz élni egy varjaknak való világban. Tudod, mi a különbség a fecske és a varjú között?

- Micsoda?

- A fecske pörögni akar, bulizni, de mihelyst lehűl a levegő, eltakarodik. A varjú mogorvábbnak tűnik kívülről, mégis ő az, aki áttelel, mert őt nem izgatják az akadályok. Ő meg tud küzdeni velük.

- De akkor mit csináljak? Hogyan tartsak egyensúlyt a teendőim között? Hogyan tudjak egyszerre elégségesen foglalkozni a tanulással, a barátnőmmel, a barátaimmal, a hobbijaimmal, a bulizással, a kikapcsolódással? Hogy tudom mindezt elérni?

- Szedd össze magad, hülyegyerek. Úgy.

Kultivátor

Rég jártam erre, ezúttal rajzok is lesznek, ígérem :)

Ezt a darabot egy barátomnak raktam össze, aki mostanság vette át egy otthoni filmklub vezetését, és szerette volna az "imidzset" picit felturbózni, így én segítettem neki egy keveset.

Hogyan kell tönkretenni három félig megírt szellemi önéletrajzot

1.
Nem szólhat ki a száj,
Pedig ordít, éget, tombol és fáj
Még odabenn minden, hát találj
Más menedéket, íme előttünk
Érik a termés, melybe benőttünk:
A kezdet, a vég, a közép, az egész
Hátadra áll, lépni is nehéz.
Csak a körbefordulás megy, kár,
Hogy ő nem irányít, csak vár.
Csak terpeszkedik és két szeme
Önnön tükörképeddel tele,
Önmagadat könnyezi most vissza.
Homlokod ázott, szád viszont tiszta,
Fertőzésmentes.
Mily könnyű elfelejteni, ki a tettes!

2.
Felejtsünk hát újra. Számít-e még?
Dőlj hátra, olyan lesz most, mint rég...
De a szennyes lepedő csak az emlék,
A folt pedig rajtad. Benned. Kellék.
Lám, üres most a színpad. Fények?
Nézőtér? Romokban. Mi hát a lényeg?
Senki se látta. Fedjük be ezt is,
Látni most szenvedés, átok, pestis.

3.
Hiszen visszanőnek a kihullott szálak is...
A ráncok a szemek körül csendben tovafutnak,
A száj is előveszi rozsdás feszítővasát,
És mosolyt görbít majd önmaga köré.
Épül az új arc is a régi helyére,
Szebb lesz és jobb és boldog, meglásd!
S egyedül én láthatom majd, mikor éjszaka aludni térek,
Mekkora fából vágnak hazugságot.
Hívj ide magadhoz! Ennyi tart egyben, mindahányszor
Összetörni vélek, ha kattan a kilincs.
Hívj ide magadhoz! Így készül az új,
S ugyanígy húzzák közénk a falat: ölelésben,
Hogy csak te lásd, neked hogy fáj,
És csak én lássam, nekem hogy fáj.

Felderítetlen meg-nem-álmodások

A lényeg, hogy lassulj
Mindig ott a hangsúly,
Ez a vége, vagy mégse
Csak bújj be jól a résbe
Csak menj, de tényleg
Én a megmozdulhatatlanságból élek
A mérleg a másik oldal felé billen
Na innen én rohadtul elmegyek
A fejemből kiszökni nem is volt merész
Mer' ész kellett volna, hogy onnan már ne mozduljak el
Kell, hogy megállítva téged
Ez a méreg még lélegezve
Fél szemedre halántékot ejt
Selejt ez a sejt
Jobb, ha földet érsz
Ugye kérsz? Ugye kérsz még belőle?
Hát folyjon e lábsalak
Csak így ne lássanak
Engem, ahogy éppen felboldogítva szedem szét
A lét minden kis elemét
Hát szóljon a zenegép!

Levegista Dadavételek

Ja, hát na. Nem frissítettem mostanság valami sűrűn (azaz egyáltalán nem), és most a vizsgaidőszak közepéből fuldokolva felemelkedém picit a felszínre, hogy levegőt vegyek.
"Dadaista" albumborítók vannak most terítéken.

Figyelem, a felhasznált képek nincsenek az én tulajdonomban, ennek ellenére genya mód történő használatuk csupán szórakoztatási okokból történik.