FELDÁTUMOLÁS!

Kedves mindenki! Eddig csak maró megjegyzéseket tettem a telefonnal készített képek okozta vizuális torzulásokról, és hogy ezek mennyire kellemetlenek is tudnak lenni, és hogy majd jól beszkennelek mindent, és minden fasza lesz. Eddig mindez csupán ígéret volt.

Na de most! Most aztán...

Néhány bejegyzésnél kicseréltem a képet olyanra, ami tiszta és szép és csillog, és még talán le is szop, ha megleled a gombot. A következő bejegyzésekről lenne szó:

- Érzékenység
- Sej-t ettem!
- Mókusos, más szögből
- Booyah!
- Okostojás
- Szintén Okostojás
- A jövő elérkezett
- Horrorfilmek a B oldalról

Fogyasszátok egész seggel.

Nocicep-torok-gyulladás

Azóta se engednek vissza az Élettani intézetbe.

Még egy professzor

Az ő nevére nem emlékszem. A haja viszont nagyon odabaszott.

Bodosi Balázs

Legjobb oktató/gyakvez EVÖR.

Dékány professzor úr

Dr. Dékány Imre a kolloidikát tanította. Arc volt.

Extramötál

Gyors skiccféleség tavalyról. Egyszer majd talán elkészül szép formában is, de hát hol vagyunk még attól, úgyhogy tessék.

Feri, a vagány

Feri ma könyörtelen és radikális dolgot cselekszik.

Kackackac

Kémiásoknak. Sajnálom.

Nincs többé fel

Fémtörmelék
Mely a fejből kiszorult
Fél föld elég
Ha már egy soknak bizonyult

Nincs többé fel
Csak a réssé zárt fül mögül
Szökik majd el
A szó, mely bennünk megül

Újdonsült szárnyak
Verdesnek, de csak "át"
Felszínén a tárgynak
Mely képpé formálja magát

Nincs többé fel
Csak a szemhéjak alól
Tűnik majd el
Ez a végzés, innen már megy magadtól

Nincs többé fel
Csak a szemhéjak alól
Tűnik majd el
Ez a végzés, innen már megy magadtól
Lefelé.

Fénytörés

A vekkeróra csörgésére ébredt. Sápadtan tapogatózva kapcsolta ki a fejét feszegető berregést, majd szeméből a száraz csipát kaparászva átvonult a fürdőszobába arcot mosni. A gardrób felé vezető útján egy nagy üvegfelületre bukkant, melynek túloldalán saját maga bámult vissza. „Furcsa, nem emlékszem, hogy itt tükör lett volna” – gondolta.
A tükörkép hirtelen megszólalt:

– Nézz magadra. Nyomorult vagy.
– Tessék?
– Nézz végig magadon. Szerencsétlen vagy és nyomorult. Semmirekellő.
– De hát…
– Nincs de. Persze, most azt hiszed, hogy megmosakodsz, felöltözöl, kicsíped magad, és akkor majd minden rendben lesz. De csak maszkírozol. Belül ugyanolyan elesett vagy bármikor, mint most. Attól még, hogy a csipát és a taknyot letörlöd az arcodról, ugyanúgy fortyog benned a genny. Olyan vagy, mint a csap, amiből trágyalé folyik. El lehet zárni, és akkor azt hiheti az ember, hogy minden normális, de a trágyalé bent reked. És a bűzt sem tudod elfojtani: a parfümöd elkeseredettséget üvölt rólad.
– Én ezt most nem értem… hogy…?
– Persze, hogy nem érted. Soha nem értettél semmit. Kis naivan belegyalogolsz a világba, hogy majd ha te mosolyogsz, akkor rád is visszamosolyognak, csak annyit felejtesz el, hogy ez csak akkor működik, ha ki is nyitod hozzá a szemed. Ehelyett te álszent módon, vakon vigyorogva vágsz neki a napodnak, és aztán meglepődsz, ha súlytalanságban zúg a füled mellett a szél, de még akkor is túl béna leszel, hogy kitekints, és lásd, hogy lefelé zuhansz.
– És ennek mi köze…
– Csupán annyi, hogy sehova sem nézel, se előre, se hátra, se magadba. Mosolyt erőltetsz a szádra, de nem veszed észre, hogy csak vicsorogsz. Nem veszed észre, hogy nem sikerül elérned semmit ezzel. Ez csak akkor megy, ha őszintén csinálod, de te nem tudsz őszintén szeretni embereket, mert te semmire nem vagy képes őszintén. Úgy rángatod saját magad, mint valami marionett-bábut, és szenvtelenül csavarodsz azokba az irányokba, amerre tekered önnön lényedet. Csak sajnos nem tudod, milyen színdarabot is akarsz játszani. Üres vagy, pont, mint a bábu közepe. A lelked helyén csupán gázmolekulák vonaglanak jobbra-balra, ahogy nekik tetszik.
– Senkinek sincs lelke.
– Hú, most aztán nagyon okos vagy. Nincs lélek, valóban. Fizikai formában nincs. De neked képletesen sincs, egész egyszerűen te nem ember vagy, hanem egy gép, egy rohadt android, akibe nagyszerű dolgokat építettek, csak éppen a driver nincs telepítve, ezért nem is tudod használni őket. Hiszen minden ember ugyanazokból az alkatrészekből áll, csak te még egy normális alapprogramot se kaptál, ezért vagy képtelen felismerni, hogy nem tudod használni saját magad. Rendszer nélkül bénázol, miközben a használaton kívüli chipjeid szépen elsorvadnak.
– Ez hülyeség.
– Nem mindenki olyan, mint te. De te ilyenkor vagy a legőszintébb: reggel, csapzottan, bambán bámulva, miközben taknyod-nyálad összefolyik. Ennyit érsz te.
– Ha a saját tükörképem mondja mindezt nekem, akkor végső soron én mondom ezt saját magamnak, szóval mégsem lehetek olyan üres. Viszont akkor meg azt hallucinálom, hogy önmagammal beszélek, ami szomorú.
– Szomorú, igen. De ne tekintsd ilyen egysíkúan a dolgot. Ez most nem annyira visszaverődés, inkább csak szimpla refrakció.
– Ezt nem értem.
– Persze, hogy nem érted.

Ekkor hirtelen egy érces, mogorva, bajuszos női hang rikoltott bele a hangosbeszélőbe:
– Kérem, hogy a 27-es számú klón AZONNAL jelentkezzen be a szobájába! Ismétlem: a 27-es számú klónt kéretik AZONNAL bejelentkezni a szobájába!

Egy darabig némán bámulta az üvegen túli önmagát, míg a tükörkép lassan elmosolyodott, majd szó nélkül hátralépett és távozott.

Lélekbe gázoló

Hordtak már le? Nem? Ne hazudj, mindenki volt már lehordva az életében. Ez egész egyszerűen elkerülhetetlen. Legyen az illető akár az anyád, a nagynénéd, a buszsofőr, az ellenőr vagy a TO-s néni, mindannyian megszenvedtük már ezt a kellemetlen szituációt. Mégis, mi teszi kellemetlenné? A bűntudat? Nyilván rosszul érezzük magunkat picit, mert rájövünk, hogy a világ többi része úgy tekint ránk és az anarchikus viselkedésünkre, mint az aluljáróban a tömeg arra az egyetlen idős hölgyre, aki a mozgólépcső előtt toporogva elzárja az utat, de fel nem lép rá. Ezen azonban könnyű túltenni magunkat, mihelyst rájövünk, hogy a világban egyes egyedül nekünk van igazunk (hát nem?), de a kellemetlenség továbbra is ott motoszkál valahol a lelkünk sötét mélyén. Mi hát a probléma? Mint ahogy az erdőben eltévedt turista is úgy érzi egy idő után, hogy köröket fut, úgy érezzük mi is néha, hogy miközben végeláthatatlanul árad felénk a szemrehányás, újra és újra a fejünkhöz vágnak dolgokat. És ez azért van, mert ténylegesen is ez történik: a miket lehordó illető köröket fut a téma körül. És mi csak állunk tétlenül, mert nem értjük, hogy most ő hisz minket hülyének, vagy mi őt. Miért van hát ez az állandó körözés? A válasz rendkívül egyszerű: lehordani valakit nem kerül sok időbe. A vétek rövid, a következmény könnyen összefoglalható: történjék világméretű katasztrófa, négy-öt mondatban kész a szemrehányás. Viszont ez nem jelképezi az eset súlyosságát. Egyes emberek úgy vélik, hogy egy adott téma jelentősége egyenes arányban van a rá fordított szavak számával, ez pedig azt eredményezi, hogy ha elfogyott a szó, picit megvariáljuk, és újrakezdjük az egészet. És újra. És újra. A szomorú az egészben az, hogy épp ezzel érik el azt, hogy mi foggal-körömmel ellenállunk: minél többször ismételnek, annál inkább hisszük, hogy szellemileg sérültnek néznek minket, annál idegesebbek leszünk, és aztán eljutunk a „csakazértse” pontra, ami éppen az ellenkezője, amit el szerettek volna érni. Nem hiszed? Képzeld el, hogy csináltál valami bénaságot, és ez valakit nagyon megbántott, ezért lehord téged. El sem hiszi, hogy ezt tetted vele, nem szégyelled magad? Ez neki rettenetesen rosszul esik, pedig azt hitte, hogy benned számíthat. De nem, te mész, és hülyeséget csinálsz. Komolyan, most kellett ezt, így belegázolni mások lelkivilágába? Pedig mennyire szeretnek téged, mindenki szeret a környezetedben, de neeeem. Te akkor is mész, és eldobod az agyad, hihetetlen, hogy valaki ennyire meggondolatlan tud lenni. Teljesen feleslegesnek érzi az ember a beléd fektetett bizalmat, hallod. Még ilyet, így nem törődni azoknak az érzéseivel, akik számára fontos vagy, mert mindig csak a felelőtlen szórakozás, a hülyéskedés, folyton csak az kell neked, és most nézd meg, mit értél el mindezzel!
Figyeled, mi történik? Köröket futok. Frusztrál már?

Na ugye.